Két hónappal ezelőtt, azon az éjszakán, mielőtt rám írtál, próbáltam összeszedni a gondolataimat, hogy hogyan tudnék úgy rád írni, hogy ne legyen kellemetlen. Végül ezt írtam a jegyzetembe:

„Szia, nagyon menő a denevéres nyakláncod a profilképeden.”

Megmutattam a tesómnak, és megkérdeztem tőle, hogy szerinte ez jó szöveg-e, mire ő egyszerűen csak kinevetett.

Húsz perccel később rám írtál.

Annyira örültem neki, hogy gondolkodás nélkül egyből visszaírtam. Ekkor született meg az a mondat is, hogy „reggel is bökdösnélek”, ami talán életem legfélreérthetőbb mondata lehetett.

Azóta viszont hálás vagyok azért, hogy ennyi mindent megtudhattam rólad.

Megtudtam, hogy mennyire jó vagy a gyerekekkel, és hogy milyen kedves lelked van hozzájuk. Megtudtam azt is, hogy a világon neked van a legfinomabb főztöd, és hogy annyira ötcsillagos a konyhád, hogy még az Adi cica is kézzel eszik nálad.

Megmutattad nekem, hogy mennyire tudsz szeretni annak ellenére is, hogy a múltadból nagyon sok okod lenne arra, hogy ne tudj.

Azt is nagyon sokszor bebizonyítottad nekem, hogy mindent megteszel azért, hogy a barátaid rendben legyenek. Azóta pedig mindenkinek olyan barátot kívánok, mint amilyen te vagy.

Megtudtam rólad, hogy milyen gyönyörű a mosolyod, amikor a szemedbe nézek, és hogy milyen lelkesen tudsz mesélni a kis játékodról, meg arról, milyen kalandokba keveredett a NoNoharcos Sherwoodban.

Azt is tudom már rólad, hogy mennyire szereted a motorokat, és mennyire szeretnél egyszer egy choppert.

Emellé persze egy punk zenekart is kell majd alakítanod a barátaiddal, miután megtanítottalak gitározni.

Megmutattad, hogyan mosod meg a hajadat, és azt is, hogy milyen aranyosan alszol, amikor a karjaim között vagy. Még akkor is, amikor véletlenül meghúzom a hajadat.

Rájöttem arra, milyen érzés igazán szerelmesnek lenni.

Mert amikor velem vagy, az összes gondom elszáll. Amikor pedig nem vagy velem, a legnagyobb gondom az, hogy nem lehetek melletted.

Amikor ránézek a gitáromra, az jut eszembe, hogy meg kell tanítsalak gitározni.

Amikor ránézek a táskámra a suliban, arra gondolok, milyen aranyosan adtad nekem oda a kitűzőt, és arra, hogy mennyire szeretlek.

Amikor reggel felkelek és elindulok tanulni, az jut eszembe, hogy egy olyan jövőért dolgozom, amelyben te is benne vagy, és amelyben meg tudok adni neked mindent, amit csak tudok.

Ha ránézek a gépemre, egyből olyan játékokat kezdek keresni, amikkel együtt tudnánk játszani.

Az edzőteremben, amikor meglátom a súlyokat, azt látom magam előtt, ahogy szurkolsz nekem és simogatod a karomat.

Július 28-a óta, azaz két hónapja, sokkal szebb lett az életem.

Mert előtte mindezt még nem tudtam.

Nem tudtam, milyen érzés úgy várni valakit, hogy már attól jobb lesz a napom, ha meglátom az üzenetét.

Nem tudtam, milyen érzés valakinek a jelenlétében teljesen megfeledkezni minden gondomról.

És azt sem tudtam, milyen érzés úgy gondolni a jövőre, hogy abban már nem csak én szerepelek.

De te megmutattad nekem.

Megmutattad nekem, hogyan lehet egy olyan emberből, aki utálta kimondani azt, hogy „szeretlek”, és utálta az összes nyálas dolgot, egy olyan embert csinálni, aki szerelmes levelet ír élete szerelmének.

Azt mondtad, hogy még soha nem kaptál szerelmes levelet.

Nekem pedig ez az első, amit írok.

De biztosan nem az utolsó, amit tőlem fogsz kapni.

Mert ha van valami, amit az elmúlt két hónap megtanított nekem, az az, hogy nem akarom többé elképzelni a jövőmet nélküled.

Szeretlek, Nóri.

Életem egyetlen igaz szerelmének,
Juhász Nórának, a boszorkányomnak.
– Tóth Erik